Évekkel ezelőtt fotóriporterként dolgoztam. Jogosítvány nélkül elég kemény foglalkozás, pláne, ha vidékre kell menni valamiért. Egy esztergomi munkát követően egy másik lap fotósa hozott haza. Nem sokat tudtunk egymásról, ha találkoztunk korábban, mindig munka közben volt, olyankor nem nagyon beszélget az ember másról.
Szép őszi délután volt, ültünk a kocsiban. Egy erdősebb részen jöttünk keresztül, amikor a kolléga felsóhajtott:
- Olyan jó volna gombászni egy kicsit.
- Mikorra kell leadnod a képeket? - kérdeztem, egyaránt megörülve a lehetőségnek és az új gombásztársnak.
- Elég este.
- Nekem is, és tudok a közelben egy jó őzlábas helyet. Szólok, mikor fordulj jobbra.
A gombászok többnyire ínyencek, és hajlamosak megkóstolni minden gombát, ami ehető és nem védett, de a nagy őzlábgombáért (Macrolepiota procera) szinte kivétel nélkül megőrülünk, tehát a fenti ajánlatom egyértelműen kihagyhatatlan volt. Ráadásul elég volt két óra séta az erdőben, hogy megszedjük a vacsorát. És mindezt munkaidőben. Otthon már csak rántani kellett, tartárt készíteni, rizst főzni. Soha rosszabb munkanapot!