Imádom az olyan napokat, amikor az egész napos kutatás során összesen 2-3 gombát találunk. Ilyenkor sincs kivétel, viszem a szakellenőrhöz - nem azért, mert például a nagy őzlábgombáról (Macrolepiota procera) nem tudnám eldönteni, hogy ehető-e. Vannak szabályok, amikből az ember nem enged.

Ácsorgunk tehát feleségemmel a sorban, nézzük a szerencsésebb gombászok kosarait, amikor a legkellemetlenebb gombásztárs is előkerül: a kamasz, aki már szedett néha gombát a szüleivel, és máris szakembernek gondolja magát. Ezúttal ifjú hölgy képében érkezik a bosszantó jelenség, járkál végig a kosarak között, és kommentál: "Ezt is csak egyszer lehet megenni", "Ezért a pár gombáért minek indultak el egyáltalán", "Majd a szakértő kidobja". Visszafogom magam, és akkor sem szólalok meg, amikor apuka is hozzáteszi a magáét: 
- És még a szárát is elhozták.

A nagy őzlábgombát hagyományosan szokták úgy szedni, hogy a kalap alatt vágják el a tönköt, hiszen a legtöbben csak a kalapot használják fel. Viszonylag kevesen tudják, hogy az üreges, szálas, rágós tönk kiválóan szárítható, és porrá őrölhető, hogy aztán ételízesítőként tegye boldogabbá a gombaínséges napokat. Nem baj, kedves gombásztársak, hagyjátok csak ott a tönköket, majd én elhozom!

Aztán eljön az igazság pillanata. Apa és lánya kosarából a szakellenőr asztalára kerül a gomba. Nagyjából a felét viszik haza, a többi kidobásra kerül. Kár, az erdőben több haszna lett volna, mint a kukában.